Érezted-e már úgy, hogy megrekedtél? Hogy semmi se jó? Nos, természetesen nem vagy ezzel egyedül. Az élet közepe tájára – van, akinek már hamarabb is – összegyűlik annyi feldolgozatlan tapasztalat, ami gyakorlatilag nem engedi, hogy továbbhaladj az Utadon. Az alábbi összefoglalót egy kedves kliensem készítette arról a 10 hónapos belső utazásról, amit annak érdekében végeztünk, hogy újra lendületbe jöjjön, és örömtelien, derűsen élje az Életét. Olvasd szeretettel István gondolatait!
10 hónap - 10 konzultáció után

Életem hajója – honnan hova jutottam az elmúlt tíz hónapban a lelki oldásokkal

Volt egyszer egy hajó. Egyszerű kis hajó volt, és nem tudott mást, csak könnyedén és vidáman siklani a vízen. Aztán egy szép nap a kis hajó léket kapott. A víz elkezdett beszivárogni a hajótestbe, és idővel a vidám siklásból lassú vánszorgás lett. Egyre nehezebb volt haladnia, és egyre nehezebb volt a kormányzás. A hajó nem süllyedt el, csak nehézkessé vált, a hullámok összecsaptak fölötte.

Életem 56 évében jó párszor hoztam magam siralmas helyzetbe. Amikor, habár jó ideje éreztem, hogy valami nem stimmel, mégsem tettem semmit. Aztán egy idő után bumm, az élet jól seggberúgott és rákényszeríttet a változásra, változtatásra. Nem mehet így tovább! Ez mindig valamilyen drasztikus és fájdalmas külső esemény formájában érkezett.

Nem vettem tudomást a problémáról, elhessegettem az egyre gyülekező sötét felhőket, nem vettem a jeleket, és aztán jött a fejemre koppintás. Hol egy baleset, hogy egy kapcsolat „hirtelen“ vége, hol pedig hatalmas anyagi veszteség formájában.

Ma már tudom, hogy ennek nem feltétlenül kell így történnie. Ha fogom a jeleket, akkor elkezdhetek apránként változtatni, és nem kell megvárnom, míg lavinaként szakad rám az egész sz*kupac.

Amikor először hallottam a lelki oldásról, kicsit vagy inkább nagyon is szkeptikus voltam. Egyfajta komolytalan zsonglőrködésnek gondoltam, időn és téren túli játéknak, az elmém  képzelgésének. Ez egyáltalán nem a valóság. Ugyan már, hogyan is lehetne ez hatással az én igenis valós, fájdalmas jelenlegi problémáimra? Még az első konzultáció alatt is az volt az érzésem, hogy most valami tök nevetséges dolgot művelek, mindenféléket hablatyolok, ami csak úgy eszembe jut. Ezt most tényleg komolyan kellene vennem, és ennek lesz bármiféle hatása az életem alakulására?

Aztán, ahogy hónapról hónapra, konzultációról konzultációra haladtunk az oldással, azt vettem észre, hogy az életem kezd könnyedebbé válni. Ilyen apróságok, mint hogy kezdtek a dolgok inkább úgy történni, ahogy szeretném, ahelyett, hogy küzdelmes, és nehézkes lenne az élet. A napi munkám során is egyre kevésbé stresszeltek a történések. Ami azelőtt nehéznek tűnt, az egyszer csak könnyedén megtörtént, és csak utólag vettem észre, hogy „jé, ez azelőtt nehéz, és keserves volt, most meg olyan könnyen megy“.

A Renivel való közös munka tíz hónapja alatt sok minden változott, főleg bennem, elsősorban az élethez való hozzáállásomban. Ezek belső dolgok, ez elsősorban belső változás és legnagyobb hozadéka a megnövekedett belső egyensúly, belső béke. Egyfajta  „biztonságérzet“, hogy itt és most jó helyen vagyok, ebben a testben, ebben a világban.

Aztán vannak külső eredmények is, amik valójában a belső úton való fejlődésemnek a külső megnyilvánulásai.

A tíz hónap egyik legnagyobb, máris kézzel fogható hozadéka, ami a fizikai világban is megnyilvánult, az a több mint 1,5 millió Forintos adósságunk rendezése. Tíz hónappal ezelőtt hatalmas hegyként tornyosult előttem az egész adósság probléma. Fogalmam sem volt hogyan lehetne ezt kifizetni, úgy, hogy gyakorlatilag hónapról hónapra élünk, minimális eséllyel bármilyen plusz bevételre.

A legnagyobb problémám az volt, hogy túl kicsinek éreztem magam a feladathoz, a feladatot pedig túl nagynak. Olyan nagynak, hogy szinte le is mondtam arról, hogy ez rendezve legyen.

Ez az adósságprobléma volt az egyik fókusz a Renivel való oldás sorozatban. Az oldások közvetlenül nem hoztak plusz pénzt, nem szakadt ránk a nem létező nagynéni öröksége, nem nyertünk a lottón sem. Ami viszont megváltozott, az a hozzáállásom, a viszonyulásom az egész ügyhöz. Fokozatosan jött meg az erőm, egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt meg tudjuk oldani. Megingathatatlan hitre tettem szert: egyszer csak tudtam, hogy ez menni fog. Volt erőm eldönteni, hogy ezt én meg tudom csinálni és véghez is viszem. Amint ezt elhittem, az adósság rendezésére helyeződött a fókuszom. Ez lett a prioritás, és hogy-hogy nem, egyik hónapban százezer, aztán kétszázezer Ft-ot kifizettünk. Egy kis plusz bevétel innen, egy kicsi onnan, és ma már ott tartunk, hogy csak kb. százezer Ft van hátra az adósságból. Most már az adósság nem hegy, hanem csak egy kis vakondtúrásszerű pukli.

Az oldások során felülíródtak az életemet bénító, több generációs családi minták és tapasztalatok, és amikor ezek a gátak megszűntek, akkor nagyon gyorsan meg tudott jelenni az építő és előremutató cselekvés, aminek aztán nem maradt el az eredménye.

Ami még előjött így az oldások során, az a bennem élő művészszerű valaki gátoltsága, és ennek a feloldása. Most újra rendszeresen írogatok, rajzolgatok, költögetek, ki tudja, lehet lesz még belőle(m) valami ezen a téren is.

A lelki oldás egy folyamat. Az egyre mélyebbre való ásáshoz, a problémák gyökereinek megtalálásához idő kell és persze kitartó munka. Ehhez ritkán elég egy konzultáció. Nekem szükségem volt az ismétlődő alkalmakra, a kitartó, állhatatos önmunkára, hónapról hónapra. Az elején kicsit rémisztő volt így megnyílni, segítséget kérni, megosztani az én problémáimat, bevallani, hogy én is sérült vagyok, de eljött az a pont, amikortól már vártam a következő alkalmat.

Most úgy látom, hogy az oldásban való rendszeresség az egyik kulcs. Ez nagyon fontos. A másik kulcstényező, aki nélkül ez az egész történet most másképp íródna, az Renáta. Ő az a hozzáértő és szeretetteli ember, aki végtelen türelemmel, lelki-szellemi vezetőként, mindamellett kőkemény fókusszal és iránytartással navigálja a konzultációkat. Biztonságban érzem magam vele, ugyanakkor a problémámnak esélye sincs velem maradni. Addig megyünk, addig ásunk, amíg meg nem találjuk a gyökereit, és át nem alakítjuk éltető energiává.

Visszatérve a kis hajóhoz: az évek múlásával a hajóm egyre nehezebben haladt, az irányváltással is gond volt. Aztán úgy igazából elkezdett zavarni a túl sok befolyt víz, a nehézkes haladás, hogy nem megy úgy a hajó, ahogy mehetne. Bizony nagyon küzdelmessé tud válni így a hajókázás.

Elkezdtem keresni a módját annak, hogyan lehetne megszabadulni a túl sok víztől, mely már-már elsüllyedéssel fenyegetett. Meregettem én a vizet olykor-olykor, így és úgy, de egészen más hatékonyan, tudatosan, rendszeresen csinálni, szakavatott segítő irányításával. Hogy mennyi ideig kell merni a vizet? Talán életem végéig? Lehetséges, ezt nem tudom. Úgy sejtem vannak még lékek a víz alatt, úgyhogy időnként lesz azért még mit kimerni a hajóból. Mindenesetre a hajó egyre könnyebb, és a haladás is egyre lendületesebb.

Köszönöm Reninek az állhatatos munkáját, az odaadását, a szeretetteli ugyanakkor „kíméletlen“ megoldás fókuszát.

Mindenkinek kívánom, hogy a lélekhajója minél könnyebben és szabadabban suhanjon az élete tengerén.

Jó szelet hozzá!

Miklós István